A kisborjak margójára

A tegnapi állításom és az utóbbi időben foglalkoztató gondolatok kapcsán jött fel bennem, amit most megosztok.

Előttem van a kép, amiről meséltem, amit Porto-ban láttam, az ottani Váci utcában. Vegán aktivisták nyakába kisebb led TV volt akasztva, amin ment egy film arról, hogyan történik a nagyipari állatgyilkolás és feldolgozás. Nagyjából 5 percet láthattam belőle, miközben folyamatosan csorogtak a könnyeim, így az egyik, előtte még TV-t tartó vegán fiú odajött és azt mondta, ne nézd tovább. Bár volt egy kíváncsiságom, hogy nézzem, hiába néztem oda többet, elém állt 2 másik aktivista, akiktől nem láttam - nem direkt, “véletlen”. De elfogadtam, ezek a képsorok most bőven elegendőek voltak számomra. Eddigi törekvésem a vegán életmódra megerősítést és támogatást nyert, nem kell tovább kínozni magam, ezek a képsorok felejthetetlenül belém égtek és mutatják az árát annak, amibe a trappista sajt kerül.

Ezek a képsorok, ahol ijedt, életükért küzdő kicsi borjak mennek egy futószalagon és balról egy műanyag ruhába öltözött, maszkos ember nagy erőkkel egy dupla fogú sokkolót nyom beléjük. Ami vagy sokkolja őket, vagy nem. Ha nem, akkor ez a műanyag ruhás torz ember újra és újra lecsap, amíg van ideje és nem gördül tovább a szalag. A borjú próbál menekülni a futószalagról, ahonnan nem tud, mert valahogyan körben valami kerítés féleség védi a teret a menekülés lehetőségétől. A torz műanyagember is a tömör kerítésszerűség mögül csap le az elektromos vasvillájával. A borjak ijedtek, nem értik mi történik velük, de azt érzik, hogy baj van és itt nem biztonságos. Talán látják is egymást, ahogyan az előttük lévő kisborjú sokkolódott és elvesztette az eszméletét. Talán érzik a halál szagát, a kegyetlenséget, a fájdalmat. Jó esetben sokkolódott a kisborjú, rossz esetben nem és akkor eszméleténél fogva, még kapálózva-rángatózva lesz felakasztva egy körformájú eszközre, amin megfelelően ki tudják véreztetni. Ez a körformájú eszköz is tovább gördül egy helyre, ami alatt vértenger van, csak addig megy körbe, míg fel tudják rájuk akasztani a kisborjakat, fejjel lefelé. Aztán egy nagy vértenger-űr látszik a futószalag alatt. Ebből lesz a borjúpárizsi meg a borjúbécsi. Puha, finom hús. Az árát, kevesen szeretnék látni. Az árához kapcsolódó érzésekhez kevesen akarnak kapcsolódni.

Arra jutottam, nem csak most, de újra, hogy a torz, műanyagruhás embernek is nagyon fájhat az anyahiány. Az a seb, amiből a gyilkos dühe kifejlődött. Az a seb, amiből pusztítás fakad. Ami újra és újra lecsap, ami máshova csatornázódik, mint ahova az valóban szólna. Ahol létének sötétségét újra és újra megerősíti azzal, hogy ártatlan állatok ezreit öli meg brutális kegyetlenséggel. Létezése egyre nehezebb lehet, mégis megteszi nap, mint nap, újra és újra, mert nem tud mást. Dühös, tehetetlen és ebben a körforgásban él. Mindig egyszerűbb a kisebb felé irányítani a dühöt, afelé, aki nem tud védekezni, aki nem tud semmit sem csinálni. Az az érzésem, itt is ez történik. Nem volt megtartó szeretet, puhaság, melegség az életében, nem érezte soha, milyen igazi anyával lenni. Milyen szeretve és biztonságban lenni.

Biztos vagyok abban, ez a kegyetlenség nem történhet meg jó érzéssel. Nincsen benne tisztelet, nincsen benne alázat. Nem feltétlen a halált nehéz nézni, bár az is megrendítő. Ezt az érzéketlen kegyetlenséget nehéz nézni, az elválasztottságot, a sivárságát ennek a mozdulatnak. Azt a fájdalmat, ami valójában ott rejlik mögötte és ami nem talál megfelelő csatornát, csak ezt a beteget. A szenvedést, ami a nagyipari tartásban élő állatok egész életét végig kíséri.

Mielőtt a kisborjakat a vágóhídra viszik, elválasztják az anyjuktól, egy ketrecbe teszik őket, majd egy platós kocsira. Ahogy a kocsi elindul, az anyatehén bőgve fut a kocsi után és követeli vissza a kisborját. A teheneknek is vannak érzéseik, érzelmeik. Szeretik és óvják a kicsinyeiket.

Mielőtt a kisborjút az anyatehénnek meg kell szülnie, hogy újra és újra sok teje legyen, mesterségesen termékenyítik meg, egy hosszú fémeszközzel, amit bele erőszakolnak, minden bizonnyal nagy fájdalmak árán. Ott nagyon nem érdekli a feladatot végzőket, hogy ez érzékletesen történjen. Sok a feladat, sok a megtermékenyítésre váró tehén. Kvóta van.

Naponta 200 millió állatot ölnek meg. Nem kell ahhoz nagyon sokat gondolkodni, hogy megértsük, itt nem elsődleges szempont a fájdalommentesség, a tisztelet, az érzéstelenítés. Ez egy gyilkos futószalag érző lényekkel, akik nagyjából egy 3-4 éves gyerek szintjén vannak. Vajon milyen emberi sérülések rejtőzhetnek amögött, hogy ez ma elfogadott, legális, sőt teljesen normálisnak tartott életmód? Szeretném érteni és megérteni a másik oldalt. Szeretném érteni a tettest és az áldozatot is.