Nevezzük álomnak

Gondoltam, megírom magamnak és a csoportnak is, mit hozott nekem az állítás. Egyébként azt gondolom, nem csak az én állításom hozta, hanem a többi állításban rajtam keresztül megjelent képviseletek is.

Van pl. egy nagyon erős, B. folyamatából, amikor hárman voltunk és én voltam a benne élő szégyen. Olyan álomszerű, nevezzük most álomnak. Ahogyan elkezdődött az állítás, azonnal kidőltem oldalra, rá egy babzsákra, egy nálam nagyobb erő vitt és döntött. Egyszer csak éreztem, ahogyan síkot lépek. Egy másik idővonalba keveredtem, ahol egy szabad ég alatti, nyitott, rácsos falú cellában feküdtem az oldalamon, a földön. Alattam húgy és kosz, kő- vagy betonpadló vagy valami ahhoz hasonló, kemény és rideg, még csak nem is egyenletes. A hőmérsékletet nem érzékeltem, talán hideg nem volt. Valami elnyűtt, lyukas és rongyos ruhaszerűség volt rajtam, világosbarna színű és koszos.

Olyan középkori hangulata volt ennek a mélységesen szégyen-fedte, az emberi méltóságtól és szeretettől teljesen elszigetelt állapotnak. Tudtam, azoktól, akik körülöttem vannak (mármint a zárkán kívül, mert a zárkában egyedül voltam), semmi jóra nem számíthatok. Semmire, amit egy ember egy másik embertársával emberségből tenne - vagy éppen nem tenne. Nem is voltam teljesen magamnál, talán megvertek, talán megerőszakoltak, de már csak feküdni volt erőm a hideg (de mindenképpen rideg) és mocskos padlón és tudtam, majd újra bejönnek értem és megint lesz valami borzalom, de azt hiszem, érezni már nem tudtam.

Valószínűleg lekapcsolódtam, nem volt már viselhető ami körbevett és ami ért. Ebben az állapotban, ahol visszaidézni azt, mi történt velem, nem tudom, csak azt az állapotot, amiben ott feküdtem, ért hozzám nagyon finoman és nagy szeretettel B. Ez az érintés először nagyon furcsa volt, talán bele is reszkettem, nem ismertem ezt az érzésvilágot. A szeretetteljes emberi érintés világát. Bántásra számítottam.

Azonban ő csak leheletfinoman tovább érintett és simogatott és elkezdtem az emberi szeretetet vékony fonalát beengedni magamba. Elkezdett áramolni az élet felém. Eltelt így valamennyi idő, már nem tudom, mennyi, miközben az érintés folytonos volt.

Ahogyan ez történt, egyszer csak éreztem, ahogyan megint síkot lépek. Immár a mostani, földi síkre érkeztem meg, a csoport terébe. Úgy éreztem, nem ismerek a csoportban senkit, de mégis biztonságban vagyok. Ez egy olyan hely, ahol nem akarnak és nem is fognak bántani. A korábbi sötét térhez (bár a zárkában nem volt sötét, de ami körülvett, az emberi szeretettől elzárt sötét bugyor volt) képest ez fényes volt. A szemeimet nem tudtam még kinyitni és mozdulni sem, mégis láttam magam előtt, hogy egy világos, szőnyeggel borított térbe érkeztem, ahol emberek játszanak egymással a bántás legkisebb szándéka nélkül. Ahol gyógyítás történik, ahol mindenki azon igyekszik, hogy oldódást hozzon önmaga és a másik életébe. Éreztem, innen vissza már nem tudok menni. Ez megnyugtató volt és bár tudtam, szerető család nincsen itt velem, de szerető emberek egy kis csoportja igen.

Meggyógyulhatok, egyszer csak.