Eggyé válva az érzéssel

Mit tanulhatunk a gyerekektől?

Lenyűgözve szoktam figyelni a kisgyerekeket amikor éppen egy-egy érzés-hullám elönti őket. Ordítanak, sírnak, torkuk szakadtából üvöltenek és ilyenkor mindig azt kívánom: még-még-még! Mert felszabadító látni és érezni, ahogyan a feszültség elemi erővel megérkezik, eltölti a gyerekeket és azt is, ahogyan ez az intenzív érzés percek múltán távozik, majd visszatér az öröm és az elégedettség. Optimális esetben ez így zajlik, biológiailag így működik megfelelően a testünk. Vajon mi az, amiket a gyerekek még ösztönösen olyan jól tudnak és működtetnek az érzésekkel kapcsolatban? Megnézzük, mit tanulhatunk tőlük és hogyan támogathatjuk őket körülöttünk és önmagunkban is ahhoz, hogy egészséges felnőttként élhessünk.

A gyermek intenzitása abból fakad, hogy amikor csinál valamit, lényével jelen van a tevékenységben, arra összpontosít, arra figyel minden porcikájával és idegszálával, amit csinál. Amikor játszik, ahogyan mozog és amikor érez, benne van a tevékenységben. Képes lekötni a teljes figyelmét egy játék vagy mese és amikor érez, egész testében eggyé válik az érzéssel, ő maga lesz az érzés. Nincs gondolat az érzésről, annak minőségéről, milyenségéről, csak a nyers érzés. Egyébként szerintem gyönyörűek ezek a percek. Azt figyelték meg, hogy egy-egy érzelemhullám, ha teret kap, 3-5 perc alatt átmegy a testünkön és lecseng. Amikor az érzelmeinket mélységeiben át tudjuk élni - és ebben támogatást, megerősítést kapunk -, az érzés a talpunkon keresztül távozhat a földbe, és olyan, mintha a földből új energiát is nyerhetnénk, azaz, ahogyan a rossz érzést megengedjük, átengedjük, a helyét felváltja az elfogadás, a jókedv, a tettvágy és a cselekvőerő. Van hogy persze pihenni szükséges közben. Ez az a működés, a földelés egy formája, amit úgy fest, a gyerekek még ösztönösen tudnak és gyakorolnak. Megjelenik bennük egy érzés, átadják magukat az érzésnek teljes testükben, hangjukkal, gondolatok és megítélés nélkül, és hagyják azt is, hogy a rossz érzés továbbmenjen és a helyét új és táplálóbb érzések váltsák fel.

Ott kezdődik a baj, mikor az éppen érző vagy érezni készülő gyereket elutasítják az ő érzéseiben, vagy megszégyenítik azokat. Bármi is a fizikai vagy szimbólum környezet, az érzéseknek mindig kell hogy legyen létjogosultsága és elismerése. Ugyanúgy ahogyan gondolatainkkal, érzéseinkkel is azonosíthatjuk magunkat. Szomorú vagyok, dühös vagyok - benne van az, hogy én vagyok. Amikor egy gyereket elutasítanak abban (akár szóbeli, akár testi bántalmazással), ami egész lényét betölti, nem fogja tudni különválasztani, hogy nem ővele van a baj, hanem édesanyjának nehéz látni a dühét vagy a szomorúságát. Ő csupán annyit fog érezni, hogy abban, ami az ő lényét képezi, nincs támogatás és megerősítés. Tehát az ő számára az ő dühös vagy szomorú lénye került elutasításra.

A szülői mintát követve felnőtt korunkban is sokáig maradhatunk egyfajta bódult érzéketlenségben saját belső érzelemvilágunkra, és bizonyos állapotaink nem megengedése később is komoly hatást gyakorolhat az életünkre. Érzéseink nem csak önmagukban vannak, tartoznak hozzájuk vágyak és igények is. Amikor mindezek felbukkanását és létezését gátoljuk, saját lényünk egy részét árnyékban, háttérben tartjuk, és létezésünk jogossága sérül.

Érdemes ellesni és megtanulni a gyerekektől, hogyan lehet mélyen átérezni valamit, hagyni, engedni, hogy egy erős érzelem, ami megjelenik, teret kapjon és bízni abban, hogy továbbmegy. Érdemes ehhez megtartó támogatást és segítséget kérni akár egy megértő barát, akár egy terapeuta személyében, aki megtart és átölel minket a fájdalmunkban, aki nem akarja megváltoztatni, megmagyarázni, ami zajlik, csak engedi és velünk van mindeközben. Érdemes hagyni nem csak azt, hogy az érzelem teret kapjon, hanem azt is, hogyha teret kapott és átment rajtunk, megengedjük azt, hogy jó kedvünk legyen, akár percekkel az után, hogy mélyen sírtunk. Érdemes ezeket a hullámzásokat a gyógyulási folyamat során minél inkább engedni és a megengedés és átélés által felszabadult cselekvőerőt használni. Érdemes minél kevésbé okokat keresni az érzések miértjére, és engedni, hogy legyenek megmagyarázhatatlanságukban. Érdemes tudni arról is, hogyha az érzést megengedjük, nem marad úgy, hanem tovább megy, helyére pedig jó érzések jönnek. Érdemes azt is tudni, hogy vannak bennünk korábban megrekedt érzések, amik érthetetlen formában jelentkezhetnek, és nem feltétlen van a pillanatban okuk.

Így tudjuk felnőttként is tisztítani saját rendszerünket korábbi sérüléseinktől is, egyben ilyenkor magunk mellé állunk és elismerjük saját magunkat érzéseinken keresztül is.