Egy intim játék krónikája

A tegnapi játékot, úgy érzem, érdemes megosztanom, ezért hát álljon itt erről egy bejegyzés. Most utólag elolvasva, kicsit hosszabbra sikerült, de bízom benne, megéri.

A hölgy nem először járt nálam, mégis, ahhoz képest nem sokszor, hogy milyen mélyre merültünk, együtt. Mindig megtisztelő és felemelő egy ilyen közös utazás és hálás vagyok, ha időről-időre, kísérő lehetek. Ez egy egyéni folyamat volt, amiben sokszor játszunk úgy, hogy a kérdéses tünetet, testrészt, személyt, helyzetet, fogalmat - amiben vagy amivel kapcsolatban a kliens nehézséget tapasztal - én testesítem meg. Egyrészt azért, mert elég nagy tapasztalatom van a képviseleti érzékelés területén, másrészt azért, mert a mindennapokban is ezt csináljuk, egymásra vetítjük és a másikon keresztül tapasztaljuk azokat a részeinket, amiket magunkban - még - nehéz megtalálni. Szóval, miért is ne tehetnénk ezt tudatosan, figyelemmel, a változás és változtatás szándékával? Annak ugyanis nagy ereje van, és persze áldás és megtartás van az érző folyamatokon.

A tünet egyértelműen női volt. Már a legutóbbi alkalmon is beszéltünk róla, de akkor mással foglalkoztunk. Peteérés előtt kb. 2 héttel 2-3 napig tapasztalja ez a hölgy kliensem, hogy túrós folyása van. Ez már tart egy jó ideje, viszketés nem társul hozzá. Volt vele többször orvosnál az elmúlt 2,5 évben, csináltak nála ultrahangot, nőgyógyászati vizsgálatot, különböző diagnózisokat kapott, javasoltak műtétet, majd nem, de a tünet nem mozdult, egy tapodtat sem. Mindannyian találkoztunk már ezzel a tünettel, mi nők, igaz? Van is egy jó pár érzés, amit meg tudunk fogalmazni ezzel kapcsolatban. Így hát arra kértem, először fogalmazzuk meg együtt, melyek azok az érzések és körülmények, amik ezt a tünetet kísérik. Ezek adják majd a folyamatunk esszenciáját. Először is, megjelent az undor, a szégyenkezés saját intim testrészével kapcsolatban. Megjelent az elutasítottság érzése és az, hogy ezzel a tünettel bizonyosan nem szerethető a párja számára, nem is szívesen engedi ezekben a napokban közel a barátját. Megjelent a távolság és távoltartás szüksége, az intimitás hiánya. És persze a düh, a pusztítási vágy a tünet felé.

Az elmúlt öt évben azt tapasztaltam, a testi tünetek és betegségek nagy lehetőséget nyújtanak a tudatosodásra. Arra, hogy megfogalmazzuk és átérezzük olyan érzéseinket, amiket elnyomásban és tagadásban tartunk és leginkább nem vennénk tudomást róluk. Arra is, hogy az átérzéssel együtt, olyan dolgokat értsünk meg az életünkben, amik abban fényben, amiben a betegségtől csak megszabadulni akartunk, nem voltak láthatóak. Mindannyiunknak ez az első rekaciója a betegséggel: szűnjön, meg legyen már vége. Már ezen az ellenséges attitűdön túllendülni és hálát adni a betegségnek, is új kapukat nyithat meg. Ellenségesek vagyunk, mert nem értjük, mert nem tudjuk irányítani, kontrollálni, mert tehetetlenek vagyunk vele szemben. Ellenségesek vagyunk, kellemetlen érzések kísérik, félünk tőle, és bizonyosan változásra szólít, lehetséges, hogy nagyon fáj. De vajon miért gondoljuk, hogy a változás rossz lesz ha a betegség jelenlétében amúgy is szenvedünk?

Mivel a legerősebb érzelem düh volt a tünet felé (aki jelen esetben én voltam), azért mert annyi rossz érzést és kellemetlenséget okoz neki, kértem, hogy fejezze ki a dühét. Adtam párnákat, babzsákot. Biztosítottam róla, nem az ő felelőssége vigyázni rám, hanem az enyém. Arról is, sokszor kaptam már el párnákat, babzsákot ilyen helyzetben, nyugodtan fejezze ki ütésen vagy dobáson keresztül a dühét irányomban, meg fogom ezt tartani.

A gyógyulás egyik nagyon fontos eleme az érzelmek átélésének képessége és az, hogy egy szerető és elfogadó tükröt, illetve megtartást kapjanak érzéseink. Akkor szabadon távozhatnak, nem ragadunk bele a fájdalom-körbe vagy a passzív-aggresszív elfojtott dühös állapotba, esetleg az állandó megszégyenültségtől való félelembe. Szabadon átérezzük érzéseinket és tovább haladunk. Nekünk nőknek pedig különösen nehéz a dühünkkel újra összekapcsolódni, mert egy jó kislány nem dühös, igaz? Ahogyan egy igazi férfi nem sír. Igazán betegítő hiedelmek, ha az érzelmek egy része elutasítottságba kerül, függően a társadalmi elvásároktól és attól, milyen neműek vagyunk.

Már előző alkalommal elkezdtünk beszélni a düh megtapasztalásának fontosságáról és bizonyos vagyok abban, hogy segített abban, hogy ez ilyen elemi erővel tudjon kirobbanni. Két körben vágta hozzám legalább harmincszor a párnát (mindegyiket megtartottam), miközben mind a ketten éreztük a felszabadulást. Kiabált, tűnjek el, menjek el, én pedig vissza, hogy biztosan nem. Ez a tünet dolga. Addig marad (vagy visszatér, akár más formában), ameddig meg nem értjük és át nem érezzük üzenetét. De nem is azért mondtam, hogy maradok, mert tudtam, hogy ez a tünet dolga, hanem mert éreztem, hogy biztosan nem fogok elmenni. Amikor az első adag düh kiszabadult, elindult köztünk a kapcsolatfelvétel. A játék indulásakor a közelségem nyomást jelentett neki, rám sem tudott nézni, most viszont már legalább beszéltünk. Elmondtam, hogy fojtogatom, hogy én vagyok a nyomás, esetenként ütöm-verem. Elmondtam, hogy teljesen random módon kerülök elő, időről-időre és olyankor bántom. Nem tudom miért, de csinálom. Ezeket nem feltétlen fizikai síkon kell elképzelnünk, lelkileg mindannyian belekerülünk időről-időre abba a lelkiállapotba, hogy önmagunkat bántalmazzuk, ostorozzuk, különböző értelmetlen dolgok miatt. Amikor ezeket a mondatokat kimondtam, elindult az újabb düh-kör. Még inkább segítettek neki a szavaim abban, hogy kifejezze testével és hangjával, ami addig belül keringett. Hangosak voltunk, erőteljesek. A belső dráma teret és elfogadó figyelmet kapott a nappalimban, kiszabadult börtönéből. Biztonságban volt, biztonságban voltunk. Senki nem ítélte meg azt, ami történt, vagy akarta, hogy abbamaradjon, hogy szűnjön meg. Magával ragadott minket a folyamat, miközben mindketten jelen is voltunk. Ez a gyógyulás biztonságos tere.

Ahogyan a dráma lecsendesedett, újra beszélni kezdtünk. Tünetként ürességet, kiüresedést tapasztaltam és azt, hogy a korábbi szerepem és működésem - a belső bántalmazó - már nem opció többé. Új működést addig nem tudtam. Ő kifejezte, hogy érzi, fontos vagyok neki. Közelebb mentem és éreztem, ahogyan az elválasztottságból elindultunk a kapcsolatfelvétel felé, semmi nem marad ugyanaz. Szédültem, húzott a fejem, de nem volt rossz érzés. Aztán helyet cseréltük, hogy mindkét oldalt megtapasztalhassa. Ő is átérezte az ürességet, a nihill állapotát, és azt is, hogy már látjuk egymást. Beszéltünk így is, elmondtam neki én is, hogy fontos vagy nekem, hogy elismerlek. Az "elismerlek" (természetesen ha ezt érezzük is közben, azaz fejben és testben is összhangban, őszinték vagyunk), hatalmas erővel bír. Ez nagyon megnyugtatólag hatott rá, még közelebb jött. Megérintettem és biztosítottam arról, hogy képes vagyok őt megtartani. Mondta, hogy tudja, érzi. Megfogtam a kezét, megsimogattam az arcát, a haját, mint egy védtelen és sebezhető kislánynak. Akit talán korábban is sokat bántottak és aki talán nem ismert más működést, mint azt, hogy bántással fejezze ki azt, hogy nem érzi jól magát.

Az elmúlt öt évben számos olyan tünet vagy betegség voltam játékokban, amiket a legszívesebben elpusztítanánk vagy amitől mihamarabb szeretnénk megszabadulni. Például rák, AIDS, egyéb daganat, ciszta, szorulás. Minél inkább távolságot szeretnénk tartani valamitől, minél inkább elutasítjuk, úgy tapasztaltam, annál nagyobb az ajándéka. Ezért én ezeket a szerepeket, szeretem, ünneplem. Tisztában vagyok vele, hogy ezek közül sok nagyon fájdalmas és elemi szinten átformáló, de minden egyes őszinte és érzésekkel teli kapcsolatfelvétel egy olyan helyre segít megérkezni, ahol jobban érezzük magunkat. A többi pedig már nem rajtunk múlik, talán egy Isteni terv része vagy bármi más, amit irányítani nem tudunk. De kapcsolatot felvenni vele, igen. Átélni a betegséggel kapcsolatos érzelmeinket, igen. Megérteni, hogy miről szól a betegségünk, azt is. Ezeket megtehetjük. Van, hogy ez vezet a gyógyuláshoz, van, hogy csak könnyebben el tudjuk fogadni azt, ami van.

A folyamat segítette a kliensemet, hogy a benne keringő dühével felvegye a kapcsolatot, kifejezze azt és így segítette őt a dühével kapcsolatos szégyenérzését oldani. Segítette őt saját erejéhez odatalálni és azt megtapasztalni. Segítette ezzel azt, hogy a benne élő szabad, sebezhető és sérült gyermek biztonságra találjon őbenne és megmutassa magát. A tünet alakulására pedig nagyon kíváncsi vagyok.

Én aznap éjjel puha és meleg szexualitással álmodtam. Feldmártól olvastam egyszer: az a jó terápia, ami után kliens és terapeuta is jobban érzi magát. Úgy hiszem, ez egy igazán csodás terápiás ülés volt és hálás vagyok.