Oszkár búcsúzott. Örömben.

Oszkár elment. Nagyon sok érzés és gondolat kavarog most bennem. Eszembe jutott, mennyire nem akartam kutyát és csak azért vettem magamhoz, mert -10 fok volt akkor, január, és ő a puszta földön kuporgott. Megsajnáltam. Olyan kis elesett volt, nem nyomult, nem erőszakoskodott, csak ott kucorgott. Emlékszem, mikor hazavittem, be a lakásba, ugrált örömében. Állandóan nyaldosott, a hideg rázott tőle sokáig. Etettem és adtam neki friss vizet, bent volt a lakásban, de sokáig nem volt igazán kapcsolatunk. Abban az időben magammal sem volt. Sokat volt egyedül az első 2 évben, én dolgoztam reggeltől estig. Mondjuk volt egy cica társa, Pocak, így mégsem volt teljesen egyedül. De őt mindig csak az érdekelte, hogy én hol vagyok, én mikor jövök. Fárasztott sokszor, akartam, hogy maradjon nyugodtan, a helyén. Aztán egyszercsak összetört a szívem és 2 évig otthon voltunk, együtt. Reggeltől estig együtt, szinte ki sem mozdultam, őmiatta mentünk sétálni, így azt is mondhatnám, hogy életben tartott abban az időben, mert én magamtól, lehet, hogy egy hétig sem mozdultam volna ki. Muszáj volt miatta olyan helyen albérletet kivennem, ahol lehetett a zöldben sétálni, így minden nap legalább egy órát sétáltunk. Volt, hogy kirándultunk. Emlékszem, minden jó volt neki úgy, ahogy volt velem. Egyszer hőkölt meg, amikor rákiabáltam, mert fogalmam sem volt arról, hogyan tanítsam és mérges voltam rá, hogy nem azt csinálja, amit én akarok.

Amikor mindig otthon voltunk, én már szerettem volna közelebb menni hozzá, de neki is megvolt a maga életútja és kibújt az ölelésből vagy rám morgott. Az ágyba is max 5 percre jött be, aztán ment a saját helyére. De éreztem, hogy fontos vagyok neki, hogy mély sóhajokkal nyugtázza, hogy ott vagyok vele, de azt is, hogy hetekig csak sírok. Azt nem szerette, mikor párnákat csapkodtam a falhoz, olyankor, kivonult az előszobába. De kísért mindenhova, szerette a terápiás alkalmakat, amikor jöttek hozzánk. És nekem, mindig örült. Úgy érzem, szeretett.

Én nem akartam őt, nem akartam kutyát, pont azért, mert tudtam, alkamatlan vagyok a felelős kutyatartásra, egy macska mindig egyszerűbb. És ma érzem, de nem csak ma, mert már egy ideje érzem, mennyire megszerettem őt. Tavaly télen kezdődött, hogy imbolyogni kezdett és nem találta az egyensúlyát. Elmentünk dokihoz, kapott gyógyszert, kicsit javult. Pár hónappal ezelőtt, már látszott, hogy baj van, húzta a hátsó lábát, nem tudta maga alá tenni. Akkor éreztem, vége szakadt egy kornak. Addig ő volt az én terápiás kutyám, most rajtam lesz a sor, hogy idős korában jó helyet igyekezzek biztosítani neki.

Akupunktúrára jártunk, megtanultam őt masszírozni. Amikor sétáltunk, kétszer annyit pihentünk, mint amennyit mentünk. A kilépő idegeinél, a gerincében, csontosodás alakult ki. Nem lehet vele mit csinálni. Az, hogy ennyit foglalkoztam a testével, ennyit simogattam és ennyit masszíroztam, közel hozott minket egymáshoz. Valódi kapcsolatunk lett, megszerzett egy darabot a szívemből végül. Amit most kitéptek. Ilyen ez, ha megszeretsz valakit, helyet csinál magának a szívedben és mikor távozik, űr marad a helyén. Az utóbbi hetekben már egyáltalán nem tudott lábra állni, nem tudta tartani sem a pisit, sem a kakit. Kicsit olyan volt, mintha egy wc-ben élnénk, a szőnyegen számtalan kitakarított pisi és kakifolt, minden nap pisi és / vagy kakiszag. Nehéz volt és mégis, ebben a betegségben annyira közel voltunk egymáshoz. Hagyta, hogy megöleljem, hogy odabújjak hozzá. Megszerette a közelségemet ő is. Igazán jószagú kutya volt. Most hiányzik a mancsa, a finom szőre, a szaga. Hiányzik, hogy nincs itt, hogy nem sóhajtozik nagyokat. És ha őszinte akarok lenni, hogy vége van ennek a beteg időszaknak, a folyamatos takarításnak, és annak, hogy látom, a fél testével nincs kapcsolata, hogy látom, zavarja, hogy bekakil, bepisil, hogy nem tud úgy mozogni, ahogy szeretné, könnyebbség is. De a felső teste élni akart, nagyon. És mielőtt elment, utolsó este, elhúzta magát egész messze a kertben és kint kakilt. Szagolgatott, füvet evett. Ez már nem ment egy ideje. A rehabilitációs hámot, amit vettem neki, elutasította, nem szerette. Nem tudtunk már sétálni, csak kijönni a kertbe, minden este és reggel itt ültünk. És most itt ülök, nélküle, ugyanitt, csak ő nincs itt. Túl sok lett hirtelen az idő. Felszabadul naponta 2-3 órád - annak valahogy helyet kell találni.

Nem sóhajtozik, nem csap rám a mancsával, hogy: simogass, még! Érzem a lelkét, de a teste, az nincs itt. Elvitték, egy neylon zsákban. Persze már nem volt benne élet, halott test volt. De az övé volt és már minden kis porcikáját ismertem, érintettem. Mostam a fenekét, és mindenét, ami pisis meg kakis lett. Mert ő már nem érte el és utálta, ha koszos volt. Mindig nagyon sokat tisztálkodott, fontos volt neki, hogy mindig ápolt legyen a megjelenése.

Sérült volt ő is nagyon. Nem tudta, hogyan kell játszani más kutyákkal, amikor kutyaközösségben volt, lemorgott pár kant, aztán külön vonult. Hosszú idő telt el, mire közel engedett magához engem is. De szerette a cicákat, a süniket, a kiskutyákat. Kedves kutya volt. Nem csak úgy össze-vissza jelölt mindenhova, nagyon gondosan kiválasztotta a megfelelő helyeket. Megnyugtatta a környezetét, beleértve engem is. Bár sosem tanulta, de tényleg terápiás kutya volt. Szép és okos, végtelenül érzékeny.

Anyira sok érzésekkel teli élmény kapcsol minket össze, hogy néha nehéz felhúznom magam abból a mélységes űrből, ami most itt maradt utána. Talán ez a helyzet minden fájó veszteségemet megérinti most.Ez a sok szál, ami összeköt vele, most kezd csak igazán felderengeni. És az is, hogy ezek a szálak, lassan eloldódnak. Emlékek maradnak, érzések, és bár szembe néztem a halállal, nem igazán tudom, mitől lesz majd jobb. Mágis tudom, szépen lassan valahogyan az lesz.

Utolsó estéjén örült az életnek, a fűnek, a szagoknak, a kinti dolgoknak. Oszkár, örömben búcsúzott és én is szeretném ha az űr, ami most ittmaradt utána, megtelne szeretettel és újra találkoznánk majd, újra, az örömben.