Engedem az érzéseimet

Megtanultam, hogy engedélykérés nélkül nincs tovább lépés. Amíg nincs meg a belső engedélyem arra, hogy valóban jobb legyen az életem, addig egész egyszerűen a megszokott érzésvilágomban maradok. A megszokott önbántás mennyiségemmel, a megszokott szorongás adagommal, a megszokott "félek új irányokba lépni" hitvilágommal. Én úgy hívom ezt, hogy van egyfajta érzésvilág, amit megtanultam, ami megszokottá vált és sokáig nem is tudtam, hog létezhet több öröm és könnyedség, kevesebb szorongás, félelem és feszültség. Több közelség, nevetés és intimitás, kevesebb ellenségeskedés és elválasztottság.

Több vonalon is indulok ezzel kapcsolatban, amik valahogyan a végén, egyszer csak össze fognak érni. Remélem.

Először az jut eszembe, hogy nagy szükségünk van élményekre. Olyan élményekre, amiket érzések kísérnek. Szükségünk van arra, hogy "valamit" érezzünk. Azért mert ez tesz élettel telivé, ez tesz élővé és mert az érzések mozgatják emberi kapcsolatainkat is. Az érzések természetüknél fogva jönnek és mennek, ha hagyjuk őket, folyamatosan váltják egymást. Átéljük az egyiket és tovább megyünk egy következőre. Mindegyik érzésnek van helye és van létjogosultsága. De van olyan, amikor bizonyos érzéseknek megtagadjuk a létjogosultságát, úgy is mondhatnám, nem adunk nekik engedélyt a létezésre és van olyan is, hogy beleragadunk egy-egy érzésbe. Ha például nincs belső enegdélyem arra, hogy valóban dühös legyek, akkor aztán folyton az leszek egyfajta passzív aggresszív formában, vagy ha nincs engedélyem ara, hogy örömet érezzek, akkor inkább a fájdalmon keresztül tapasztalom az élettel teliséget.

Aztán van az is, hogy van egy ismerős és megszokott érzésvilág, amiben komfortosan mozgunk. Nevezhetjük komfortzónának is. Itt azokat az érzéseket éljük meg, amiket megtanultunk átélni, amik ismerősek számunkra, amikre engedélyt kaptunk és amik a családon belül, ahol felnőttünk, elfogadottak voltak. Főképp azok az érzések kerülnek ide, amik a közeli emberi kapcsolatainkat mozgatták. Engedélyünk - amíg nem tanulunk újakat - ebben a tartományban és intenzitásban van érezni.

Megengedem-e, és hogyan, hogy valami, amiről megtanultam, hogy nehéz és küzdelmes, egyszer csak könnyű és áramló legyen? Megengedem-e, hogy új érzésvilágban éljek át élményeket? Megengedem-e, hogy az amit az érzések átéléséről, a nehézségekkel, traumákkal kapcsolatos feldolgozásról, az azokhoz való viszonyulásokról tanultam (ne sírj, ne légy dühös, szégyelld magad, ez így normális, ez így nem normális ésatöbbi) egy új nézőpontot kapjanak?

És ha már engedélyekről van szó, nagyon fontos még ebben a kérdésben az induláshoz, a legfontosabb referenciaszemélyektől az engedély. Amikor intenzíven és szabadon képesek voltunk még - mindannyian - érezni, az a gyermekkorunk. Felnőttkorban már ez az intenzív érzéstartomány lecsillapodik, ami természetes is lehetne, de inkább fagyottság, érzéketlenség és függőségek tárháza jellemzik a felnőttkort. Ebben nagy szerepük van a megrekedt és befagyott érzéseknek és annak, hogy egész egyszerűen az érzések átélésére való képességünket kevéssé használjuk és sokszor nem is engedünk nekik teret.

És miért fontos engedélyt kérni másképp érezni?

Szeretem ezt onnan megközelíteni, főleg, mert működni is látom ezt a fajta nézőpontot, hogy alapvetően egy.egy helyzettel kapcsolatban a fő motivációnk az, hogy érezzünk. Azért hajszoljuk a sikert, hogy elismerést érezhessünk. Azért hajszoljuk a pénzt, hogy biztonságban érezhessük magunkat. Azért látunk és úgy valamit visszatükröződni a másik szeméből, hogy belőlünk egy ismerős vagy vágyott érzést kiváltson. Azért szeretjük annyira a szerelmet - és egyben azért is félünk tőle annyira - mert a legnagyobb érzéskavalkád, amit csak ember átélhet. Azért élünk meg bizonyos érzéseket - vagy azok hiányát - egy munkahelyi vagy párkapcsolatban, mert az ismerős érzéseinket szólítják meg.

Azért, hogy a gyermeki, érzésektől gazdag világunkat gyógyítsuk, érzések átélése útján, hiába vagyunk papíron felnőttek, nagyon fontos, hogy azok a személyek, akiktől gyermekként az életünk függött, és akik az érzésvilágunkat egy bizonyos tartományban szabályozták (egy gyermeknek mindig fontosabb a kötődés a szülőjéhez, mint az önmaga vágyai, ezért képes azokat háttérbe szorítani azért, hogy szülője kimondott vagy kimondatlan elvárásainak megfeleljen, majd felnőttként ezt az ismerős működést tovább élni saját felnőtt életében) engedélyt adjanak, arra, hogy még ha nem is az ő közreműködésükkel, de mehessünk más irányba, érezhessünk gazdagabban, új területeken is, más intenzitással, más érzésvilágban. Én kértem engedélyt csoportos terápiában képviselők útján, majd személyesen is mindenkitől, aki engem nevelt és akitől az életem függött - és aki még ma is él. És kaptam engedélyt, szóban és érzésekben is. Mert érezzük milyen az, amikor valaki mond valamit, de az érzései ezzel ellentétesek. Olyankor mindig érezzük, itt valami nem stimmel.

Amikor megtanuljuk szeretettel elfogadni az érzéseinket és azt is, egészséges módon hogyan és miként élhetjük át őket úgy, hogy közben dolgozunk, jövünk-megyünk, emberi kapcsolataink vannak, akkor amint megengedünk egy érzést, mely teret kér elfojtás helyett, nagyon hamar megélhetjük azt is, ahogyan az érzés egy másiknak ad teret.

Az érzések megengedése - elfojtás helyett - sok energiát, figyelmet és kreativitást szabadít fel, csökkenti a félelmet, a szorongást és a függőségeket. Ez is jó érzés.

Szerintem ide tartozik az is: biológiailag a természetes állapotunk evolúciós fejlődésünk nyomán az öröm. Nem a túlélés, hanem az öröm. A testünk örömre termett, a sejtjeink az örömteli érzések átélésekor működnek egészségesen. Amikor engedjük áramolni magunkat a teret kérő érzéseink hullámain, újra és újra az örömhöz térünk vissza. Mint a gyerekek és az állatok is. Ehhez azonban az érzésekhez való alapvető viszonyunkat újra kell tanulni. Engedélyt kell adni magunknak érezni. Engedélyt lehet adni új érzésvilágokat megtapasztalni, amiben az élményeket más érzéstartományban élvezhetjük.

Aztán az is eszembe jut, hogyha érző lényeknek születtünk, vajon hogyan jutottunk el oda, hogy az érzéseinktől ilyen távol kerültünk és a kispadra kényszerítjük őket? Vajon tényleg ez tenné a világot egy jobb hellyé? Mert abban, hogyan viszonyulunk emberként a Föld érző lényeihez, lássuk be, nem remekelünk - mondhatnám úgy is, van tér a fejlődésre. Az empátia, az odafigyelés, a kapcsolatok terén is.

Érzéseken keresztül kapcsolódunk egymáshoz, fontos élményeinkhez mind-mind fontos érzések kapcsolódnak. Minden egyes élő kapcsolathoz érzések fűznek. Minden ami él, érez. Hát ezért.