A betegítő függőség - a szerető kapcsolat hiánya

Azt a helyzet, hogy mindannyian függők vagyunk. Alapvetően attól, hogy szeretve, ölelve, elismerve, támogatva és biztonságban legyünk. Ez a kapcsolati igényünk, egy olyan természetes függőség, ami egészségessé tesz minket és emberi kapcsolatainkat, az élettel való viszonyunkat. Hogyha az az alapvető igányünk, amitől egészséges és bizalommal teli emberré válhatunk, megsérült, az bizony nagyon fájdalmas. A betegítő függőség nem más, mint a szerető és támogató kapcsolat hiánya. Egy életet is felépíthetünk arra, hogy ennek a fájdalmát ne érezzük és arra is, hogy mindeközben folyamatosan ezt a hiányzó kapcsolatot igyekezzünk pótolni.

Azért, hogy a szeretet hiányfájdalmát ne érezzük, sokféle tevékenyésgbe menekülhetünk. Lehet ez munka-függőség, alkohol vagy drog függőség vagy az elfüstölés vágya, cigarettával. De akár az is lehet, hogy folyamatosan olvasunk vagy sorozatokat nézünk. Valamit csinálni kell, ami erről az érzésről, hogy belül űr tátong, elvonja a figyelmet. Lehet ez facebook vagy kaja függőség is. Vagy az, hogy magunk helyett folyamatosan másokkal foglalkozunk. Ez a függőség fájdalmának a hasítása és helyette az idő elöltése olyan formában, amiben a hiány fájdalmát nem érezzük. Vagy legalább kevésbé.

Aztán megtörténhet az is, hogy folyamatosan a hiányt próbáljuk betölteni mások elismerésének keresésén keresztül, külső presztízs építésével. Egy olyan tükör kikényszerítésével, amiben ezt a hiányt szintén kevesebbet érezzük, mert időről-időre, másoktól megszerezzük. Ezzel mindösszesen annyi a gond, hogy mindazt azt az űrt, ami belül tátong, nem tölti be. Ezek nem olyan tükrök, amik valóban betölthetik a hiányt, hiszen többnyire felszínes érintkezések valódi tartalom, érdeklődés, szeretet nélkül. Függőség a csodálni vágyásra, és függőség a csodálatra. Éppen ki melyik oldalon áll. Az űr pedig elnyel minden pozitív visszacsatolást, elfolyik. Sosem lesz valódi belső kapcsolat a facebook-on keresztül vagy egy színpadi tapstól. Hol van ez az öleléstől, közelségtől, a simogatástól, az együtt-érzéstől?

Aztán tehetünk úgy is, hogy folyamatosan fenntartunk magunk mellett egy szorosabb kapcsolatot, amiben a hiányt éljük. Vágyunk valami másra, mint amit kapunk, de mivel az ismeretlen, újra és újra találkozunk a kapcsolatban azzal, ami hiányzik, régóta. De nem ismerjük azt az állapotot, ami nem a hiány, hanem a szeretet és ezért a hiány újra és újra megismétlődik.

Ezek nem egymástól teljesen elkülönülő stratégiák. Egymásba folynak, egymást kiegészítik, cserélgetik, hogy az élmény változatos legyen. Meg azért is, mert érzelmileg összetettek vagyunk. Csak az nem különbözik, hogy menekülés az élet és kissé élettelen, egészségtelen, szürke marad így. Az intimitás és a valódi lehetőségek tárháza karnyújtásnyin túlra marad.

20 év kábítószerfüggőség és 25 év cigaretta függőség, némi mentális zavar - ezek a tapasztalataim. Tényleg nagyon fáj ez a hiány.

Vannak, akik nem hiszik, hogy ezt a hiányt valaha be lehet tölteni. Szerintem nem szabad feladni az erre való vágyunkat, igényünket. Más függőséget sem érdemes keresni a korábbi helyett. És nem kell megvárni ehhez egy következő életet sem, mert a létezésben van lehetőségünk új belső érzés világot teremteni. Tudom, tapasztalom. Olyan ez, mint amikor meghalunk egy életen belül és megszüljük magunkat, másképpen. Ez nem könnyű, de a női erő képes rá, hogy aztán tovább adhassuk a férfiaknak is az új mintát. Nem könnyű sem a halálba segíteni azt, aki szenved, sem megszülni önmagunkat, a szeretetbe. De vajon van-e ennél fontosabb? Úgy hiszem, nincsen. Mert a kapcsolat hiányra felépített függőség oly meghatározó és észrevétlen vírus, ami a létezés nagyrészétől elválaszt. Mégpedig úgy, hogy amíg a hiány és a fájdalom jelen van, addig, annak eltakarása, hasítása előrébb való lesz. Függünk attól, hogy ezt ne érezzük és egyben attól is, hogy folyamatosan igen. Paradoxon, és lehetőség. Menekülés vagy találkozás.

Az érzelmi hiányok mentén építünk magunknak világot. Kicsit olyan ez, mint egy ketrecbe zárt vadállat, aki nem tapasztalhatja meg a vadon szépségét és szabadságát, a falka óvó biztonságát. A ketrec körülhatárolja a lehetőségeket és a találkozásokat és az állat magát is csonkítja a ketrecben. Mindannyian ketrecbe zárt vadállatok vagyunk, így vagy úgy. Csonkítjuk magunkat, lehetőségeinket, kapcsolatainkat, lelkileg, testileg. Egy darabig még. Remélem csak egy darabig már.