Az ellenállóm és én ♡

Van egy ellenállóm. Nagyerejű és a harcszíntéren legyőzhetetlen. Nem lehet küzdelemmel elpusztítani, likvidálni, mert csak úgy, mint a Főnix-madár, újjáéled. Született győztes, született kritikus.

Ő az, aki lehülyeségezi pl. a légzősjóga-gyakorlatokat, vagy más új dolgokat, amikre bukkanok és van, hogy be nem áll a szája. Ott bizsereg a fülemben. Semmi nem tetszik neki, mindenre húzza a száját. Semmi nem elég jó neki, mindenben talál hibát, kivetnivalót. Jól ismerem őt, sokáig azonos voltam vele és nem is ismertem, milyen az, ha nem csak ő jut szóhoz, ha nem csak őt élem. Szokott ítélkezni is. Ő kicsit kívül van a világból és fél, ezért aztán bizalmatlanul méreget, keresi, honnan jön a támadás. Nincs megállás, nincs figyelem-hiány egy percre sem, állandó készenlétben van, monitoroz, rendszerez, osztályoz, veszélyes-nem veszélyes, jó-rossz kategóriákba sorol. Kíméletlen, érzéketlen és kegyetlen is tud lenni. Ő olyan, mint egy harcművész. Arcán nincsenek érzelmek, csak a pontos figyelem.

Nem olyan régen fedeztem fel, hogy neki is van másik oldala. Nem is akármilyen. A harcművészem sebészi pontossággal érzékel, ráérez a másik emberre, azért, mert ez volt az egyetlen eszköze, hogy megvédje magát. Nem tehette meg, hogy ne tudja pontosan, hol vannak az ellenfél (mert neki sajnos mindenki az) erős és gyenge pontjai, nem tehette meg, hogy ellazuljon és csak legyen. Egy érzelmi-térkép az, amit azonnal letapogat, a félelem, a lehetséges támadás és a biztonság lehetőségei mentén. Hiszen nem tehette meg azt sem, hogy bízik, vagy odaadja magát, mert elárulták. Ezért mindig felkészültnek kellett lenni, sosem lankadhatott a figyelme. Tisztelem őt. Ismerem a fájdalmát, a védekező félelmét. Tudom milyen nehéz neki folyton harcművésznek lenni.

Tudtad, hogy a harcművészeknek is kell pihenni?

Az a különbség egy pár hónappal ezelőtti állapothoz képest, hogy ismerem őt, megismerem őt magamban, és tudom neki mondani: rendben van, hogy van valami bajod. Rendben van, hogy semmi kedved semmihez, konkrétan semmi kedved az élethez. Tiszteletben tartom, hogy okkal lett ez, nem azért csinálod, mert ez neked jó érzés. Tudom, érzem, hogy nem az. Tudok együtt-érezni veled. És azt is tudom, érzem, hogy ameddig szükséged van erre a védelemre, addig maradni fog. Folyamatosan támogatlak és erősítelek abban, hogy ezt a fancsali ábrázatú-hideg páncélt le tudjuk venni, együtt. Látlak téged ragyogásodban is, abban, hogy micsoda csodálatos képességeket fejlesztettél ki azért, hogy életben maradj. De tudd, hogy ezeket a képességeket használhatjuk építő célokra is, jóra, szépre, alkotásra, szeretetteljes figyelemre.

Azt csinálom mostanában, hogy nem akarom őt lehasítani, nem akarom, hogy legyen már jobban, nem akarom, hogy szűnjön meg. Viszem magammal. Van, hogy ő nyilvánul meg és van, hogy a szeretet. Én és a félelem-páncélom. És belőle, ebből a félelem-páncélból is hamarosan szeretet lesz. Akkor már nem lesz ilyen kívülálló, külön megfogható, hanem lágyan belém-olvad. Fényt szórok rá és tudom, hamarosan csillámporosan szétszóródik a sötét-szutykos-ragacsos páncélja. Ekkor már nem a félelem, hanem a szeretet harcművésze lesz. Nyugodtan, biztonságban, békében és kapcsolatban, egy olyan állapotban, amit most én tanítok neki, lépésről-lépésre.

És mi marad, amikor ezt a sok energiát, ezt a mély figyelmet már nem a védekezésre kell fordítania? Benne akkora erő és olyan mélység és pontosság van, olyan erőteljes érzékelés, hogy még én is kicsit tartok tőle.

Ne hasítsd az ellenállódat. Vidd magaddal őt is, ahova mész és igyekezz elfogadni, ha éppen puffogva ül a sarokban. Akár ülj oda mellé kicsit, engedd őt, légy vele, puffogj vele te is. Egyébként, ha ebbe tudatosan engeded bele magad, sokszor viccessé is válik a helyzet. És aztán egyszer majd ő jön közelebb. Senkit nem lehet sürgetni, nyomást gyakorolni rá, inkább szeretni, elfogadni lehet. Ha ez nehéz? Először add ki a vele kapcsolatos feszültséggel teli érzelmeidet. A haragot, a fájdalmat, sírj, dühöngj, mondd ki neki, ami fáj, hogy alkalmanként milyen nehéz vele. Ő a tükröd, egyben egy saját részed. Használhatsz az érzelmek kiszabadításához egy párnát vagy egy másik embert, akiben bízol, és aki megtart ebben. Az jó, ha van ott valaki, aki ezt a folyamatot visszatükrözi neked - így tudsz új érzelmi mintát tanulni. Amikor a betegítő érzelmek szabad utat kapnak, belőled, az ellenállódból is, és átéléssel kitisztulnak, egy réteg elválasztottság lekerül belső világodban, közelebb léphetsz önmagadhoz és máris láthatod, nem bántani akar a belső ellenállód, vagy rosszat, csak még fél.

Szeretne olyan szeretetteljes figyelmet kapni ő is, amit talán még sohasem kapott előtte. És lehet, hogy nehezen tudja majd befogadni a szeretetet. Mert nem ismeri. Türelemmel és lassan mutasd neki ezt az utat, hogy legyen ideje befogadni, magaáévá tenni, milyen is az igazi szeretet.