Önszabotázs - sorsközösség a szenvedésben

Azért gondoltam írni erről a témáról, mert nagyon sok embert érint. Sok embert érint ma, hogy alapvetően nem tudnak örülni az életüknek, feladatok sokaságává vált az élet, egy olyan tevékenységgé, amit meg kell csinálni. A teljesítmény elv uralkodóvá vált és valahol elveszett a létezés nyugalma és biztonsága felett érzett öröm, és úgy tűnik, ez kevés a boldogsághoz. Természetesnek veszünk dolgokat, amik nem azok, hajszolunk célokat, hátha ott vár valamilyen elégedettség.

Ezzel az írással lehetőséget szeretnék nyújtani arra, hogy magunkban rá tudjunk nézni mindazokra a kapukra, amiket zárva tartunk, részben csak azért, mert úgy tanultuk meg.Elmesélem mik azok az általam tapasztalt, általánosan belsővé tehető hiedelmek, amik hatással lehetnek az élet adta lehetőségek megtapasztalásának élményeire.

Szenvedés alapú létnek tekintem azt, amikor több az olyan tevékenység az életünkben, amit azért végzünk, mert meg kell csinálni. Nem is mindig magáról a tevékenységről szól ez, hanem arról, hogy képesek vagyunk-e átélni azt, amiben vagyunk, vagy egyfajta feladatként kipipáljuk, amikor elkészül és megyünk a következő feladat felé? Egy felszámolandó lista lesz az élet vagy örömmel megélt szabad alkotás? Ez egy alapvető kérdés lehet egy élet tekintetében. Amikor sok olyan tevékenységgel vesszük köbe magunkat, amiken szeretnénk túllenni, valahogy az életünk is igazodik ehhez az elváráshoz és túl-élés-szerűvé válik. Ebben a környezetben elkezdhetjük azt érezni, hogy nem vagyunk alkotó részesei annak, ami történik velünk, áldozatai vagyunk a körülményeinknek és nem tudunk változtatni rajtuk. Ez hoz kiszolgáltatottságot, sokszor dühötés fásultságot. Ebben az áldozati és szenvedés-alapú létezésben nem adunk magunknak belső engedélyt arra, hogy az élet biztonságossá és nagybetűsen ÉLHETŐvé váljon. Lényegében mi magunk vagyok azok, akik kivonjuk magunkat saját életünkből, de többnyire másokat okolunk ezért.

Vajon hol vannak azok a területek, ahol a szenvedés érzés világát magunkévá tettük és lehet-e változtatni rajta?

Az első, ami ezzel kapcsolatban eszembe jut - nemrégen tapasztaltam meg ennek az erejét egy játékban -, szüleinknek gyerekként tulajdonított isteni eredetük és hatalmuk és rajtuk keresztül az élet lehetőségeinek és korlátainak megtapasztalása. Gyerekként a szüleink adják a mintát mindarra, ami lehetséges az életben és mindarra, amit szabad az életben. Akár elhinni, akár megtenni. A szüleink olyan hatalommal bírtak, akiktől gyermekként függött az életünk, ők voltak azok, akik tudták, mi hogyan működik ebben a világban. Az a keret, amit ők behatároltak, útmutatóváválik a felnőtt élethez. Sajnos van olyan, hogy a szülők nehezen tudják befogadni, amikor felnőtt gyermekük az élet egy másik aspektusával kapcsolatban tükröt mutat nekik és ezért - ki nem mondva bár, de - továbbra is követelik, hogy gyermekük felnőttként is abban a zónában maradjon, ami nem zökkenti ki a szülőket sem saját megszokott életterükből és ezáltal nem kell szembesülniük például saját veszteségükkel vagy csalódottságukkal. A gyermeki szabadság minden lehetséges állapota az évek múlásával a mintaadás és elvárások mentén többnyire behatárolódik egy sajátságos életről alkotott elképzelésbe és ezek a keretek adják a mozgásteret, egyben a komfortzónát is. Végül is arról van szó, hogy belső kapcsolatrendszerünkben felnőttként mi magunk őrizzük meg és működtetjük a korlátozó szülő elképzeléseit.

Aztán van egy másik nagyerejű hatalom: a megszégyenüléstől való félelem, másnéven a szeretet elvesztésének lehetősége. A belsővé tett szégyen korlátozó ereje központi témája az örömteli létezésnek is. Ha benne van a megszégyenülés lehetősége abban, hogy önmagunk mellé álljunk, a szégyen elkerülése a tudattalan működésünkben előrébb való lesz. Ez a tudati vakság, aminek mentén lehetőségeinknek csak egy bizonyos százalékát vesszük észre vagy élünk velük, azért, hogy a szerethető és komformista zónában maradjunk. Amikor másképpen, könnyebben, szabadabban, szégyen-mentesebben szeretnénk élni, mint mások, zsigeri szinten jelenik meg félelem azzal kapcsolatban, hogy rossz szemmel fognak nézni ránk, megszégyenülünk, haragudni fognak ránk és kikerülünk az emberi létezés szeretet-hálójából. Hiába vagyunk papíron felnőtt korúak, a belső gyermekünknek, akire még ez hatással van, pont ugyanolyan félelmetesnek tűnik örülni az életnek, amikor édesanyját látja szenvedni. Olyan ez, mintha így egyszerűen csak nem lenne szabad örülni, mintha ez árulás lenne. Ha bennünk létezik a megszégyenüléstől való félelem, akarva-akaratlanul is irányítása alatt vagyunk. Mindezeket felnőttként már nem csak a szüleinken keresztül éljük, hanem félhetünk párunk, barátunk munkatársunk, szomszédunk megítélő tekinteteitől is, hogyha elkezdjük jobban érezni magunkat.

És itt van még a sorsközösség témája is. A sorsközösség egyik fő megnyilvánulása, amikor hűséget vállalunk a szenvedésben.Sorsközösséget a szenvedés, a harag és a bűntudat érzelemvilágában lehet vállalni, ez a függésben tartó összekötő kapocs,mely érzések bennünk a környezet viselkedésének tulajdonított érzéseken keresztül folyamatosan megélhetők. A sorsközösségről ír Bert Helllinger is a Szeretet Rendje című könyvében, ő azt találta, kevés embernek sikerül a sorsközösségből kilépnie, mert nagyon fájdalmas elengedni. Úgy tapasztaltam, egyrészt azért nehéz kilépni, mert bár a szenvedés sorsközössége nem a pozitív érzésekről szól, mégis van benne egy mély összetartó erő, egyfajta "mi-érzés", amire szükségünk van. Szükséges bátorság, hogy nemet mondjunk erre a fajta "mi-érzés"-re és bízzunk abban, az örömben is létezik közösség, egy másfajta közösség. Másrészt a szenvedés sorsa eddigi életünk során a miénk is lett, sejt szinten átéltük, ismerős és biztonságos tereppé vált. Az a tapasztalatom, a sorsközösség felszabadításához szükséges átmenni azon fájdalmas történeteinken, amiket a családi generációs mintából hozunk és saját életünk részéve is vált, hogy belső enegdélyt adjunk arra, hogy elengedhessük. Mintha tartoznánk a szüleinknek azzal, hogy átéljük azt, ami miatt nekik is nehéz volt, hogy átérezzük és megértsük, mi az, ami miatt mi is hiányérzettel szembesültünk. Ez a folyamat része a valódi megbocsátásnak, az együtt-érzés megértő, elfogadó és felszabadító ereje.Azok a szabad és valóban szeretetteljes kapcsolatok, ahol a kiteljesedés, az öröm, a szabadság és a szeretet jegyében támogatják egymást a felek. Ez már nem sorsközösség, hanem emberi közösség.

Mindenkinek van egy alapvető belső érzelemvilága, amit hoz otthonról. Ebben szerepel, hogy mennyire tudunk bízni az életben, mennyire tudjuk szeretni az életet és az élet tükrén keresztül önmagunkat. Otthon tanuljuk meg, mennyi érintés "jár" nekünk, mennyi ölelés, mennyi szeretet és elismerés. Ha ezekből csínján kaptunk abban az időben, a amikor a külvilág tükörfunkciója jelentette a saját magunkról alkotott belső kép formálását, mi is hasonló környezetet építünk fel magunknak. De az is lehet, hogy tökéletességet és nagy teljesítményeket vártak el tőlünk, akkor felnőttként mi is hasonló elvárásokkal fogunk viszonyulni önmagunk felé és szinte soha semmi nem lesz elég jó. Megtanulhattuk, milyen lehet egy párkapcsolat, mennyi intimitás és őszinteség és mennyi harc és szembenállás szerepeljen benne. A belső tanult érzésvilágunk mentén keresünk szimbólumokat az életterünkbe, amiken keresztül az ismerős érzéseket átélhetjük. Nem a külvilág eseményei azok, amik meghatározzák az életünket, hanem az eseményekre adott reakciók és érzések, amik belső mintázatunkból fakadnak. És pontosan ez az, amin van lehetőségünk változtatni.

Ami hiányzik ma sok embernek, hogy érezhessenek egy alapvető örömet az életükkel kapcsolatban. Hogy jó létezni, nem csak egy-egy feltöltődött pillanat erejéig. Hogy milyen jó megélni a testünk adta örömöket, hogy alkothatunk, változtathatunk, játszhatunk, megvalósíthatunk. Már nincs aki a lelke mélyén több teljesítményre vágyna. Arra vágyunk, hogy kevesebb stressz és több nyugalom, megértés, elfogadás és szeretet vegyen körül. Arra vágyunk, hogy őszinték lehessünk és levehessük a páncélunkat. Arra vágyunk, hogy szabadjon örülni, lehessen biztonságban és jól élni. Hogy lehessen pihenni és megnyugodni a szerepekből, az elvárásokból, a konfliktusokból, a védekezésből. Hogy lehessen őszintén azt mondani és nyújtani, ami van.

Még akkor is, ha más a tanult mintánk és keretünk, a létezés egy olyan műfaj, ahol minden átírható és megváltoztatható. A létezés során lehetőségünk van döntést hozni annak a kérdésében, hogy elköteleződünk saját életünk mellett és amellett, hogy megtanulunk magunknak egy újfajta érzés-környezetet teremteni. Ehhez szükséges, hogy elkezdjünk együtt-érezni önmagunkkal. Ha a tanult minták mentén nehézkes és inkább túl-élős mint életteli érzésekben tartottuk magunkat, akkor ennek az átformálása több fájdalmas területet is megérinthet bennünk, belső kapcsolatrendszerünket és ennek kivetülését is. Az, hogy felismerjük és megértjük, honnan ered az, hogy mit tartunk az életben lehetségesnek és mennyi energiát fektetünk annak megvalósításába, segít abban, hogy önmagunk mellé álljunk. A megértés mellett fontos érezni is azt, milyen hatással van ránk, mindaz, ami körülvesz. Lehet, hogy méltatlan vagy csalódást keltő vagy hiányzik valami. Szükséges figyelmet szentelnünk neki és átéreznünk, egy helyzetet milyen érzések kísérnek, hogy tudjuk, mit jelent számunkra abban lenni. Felnőtt fejjel lehetőséget kapunk arra, érzések útján is integráljuk magunkba azt a részünket, aki szenved, mert képesek vagyunk megtartani azt az érzést és azt a vágyat is, amit korábban elutasítottak. Ezzel mondunk egy óriási igent magunkra, az érzés átélése pedig felszabadít és megkönnyebbülést hoz. Minden egyes lehasított érzés-világ, amit képesek vagyunk integrálni, biztonságot és erőt ad, olyat, ami velünk marad.

Van olyan, hogy amikor önmagunkkal kapcsolatban táplált érzéseink megváltoznak, egy-egy kapcsolatból távozunk. És olyan is van, hogy másképpen kapcsolódunk ugyanabban a kapcsolatban. Amikor tudunk bízni az életben és önmagunkban is, akkor a félelem, ahelyett, hogy összenyomna, kihívással teli hajtóerővé válhat, egy iránymutatóvá, hogy merre érdemes a következő lépést megtenni.