Szégyen-fedte tükör

Sokat szeretnék beszélni, írni a szégyenről, ennek mentén készítem a www.szégyentelenül.hu honlapomat. Elsősorban azért, mert ha a szégyen szégyenben és sötétségben marad és nem tud távozni, továbbra is erős tudattalan hatást gyakorol. Másodsorban azért, mert azt is megfigyeltem, ha a szégyen fényt kap és szeretetteljes elfogadást, feloldódik, helyére szeretet, öröm és kreativás költözik. Harmadsorban pedig azért, mert azt látom, sok embert érint a szégyen nehéz páncélja és görbe tükre. Fontos a szégyenünkkel kapcsolatot teremteni és felszínre hozni saját magunkkal kapcsolatos igazi, tápláló és támogató érzéseinket, amik a szégyen mögött bújkálnak.

A szégyen másik neve lehetne az Ítélő. Ő az hang bennünk, aki bírál, aki elégedetlen, aki ítélkezik, aki kritizál, aki a tökéletesre törekszik, akinek fárasztóak a társas kapcsolatok, aki feljebb vagy lejjebb érzi magát embertársainál. Ez a hang egy idő után olyanná válik, mintha mi magunk lennénk, de valójában ez nem így van. Az Ítélő egy belsővé tett, gyermekkorban átélt és megtapasztalt külső tükör.

A szégyent - azért mert egy idő után azonossá válhatunk vele - nehéz fülön csípni. Rengeteg álarcot ölthet magára - az Ítélő személyében -, ezek közül említek most párat. Amikor az alábbi meggyőződések, működések, gondolatok, érzések jelennek meg bennünk, és ezekről elhisszük, hogy így is van, akkor gyanakodhatunk, hogy magunk helyett a belső Ítélőt éljük.

nem vagyok elég jó, így ahogy vagyok - valami baj van velem - valami baj van a testemmel - nem szeretem a testemet - nem tudom, hogy mit érzek - nem érzek semmit - az érzések nem fontosak - elvárásoknak kell megfelelnem - tökéletesen kell viselkednem, dolgoznom - megítélem saját magam vagy mások gondolatait, érzéseit

Az, hogy alapvetően rossz véleménnyel vagyunk önmagunkról, vagy azt érezzük, hogy elvárásoknak kell megfelelni azért, hogy elfogadhatóak és szerethetőek legyünk, általános jelenség. Munkahelyen, társas kapcsolatokban, a testünkkel kapcsolatban. Ezek mögött szinte mindig fellelhető az a félelem, ha szabadon megnyilvánulunk, ha nemet mondunk, ha önmagunk vagyunk, ha megmutatjuk meztelen testünket, megszégyenülhetünk. A megszégyenülés a szerethetetlenség érzése, azt jelenti, hogy kirekesztődünk az emberi létezés szeretethálójából és elvesztjük a kapcsolatok kötelékét, ami lényegében egyenlő a megsemmisüléssel.

Mai korunk adottságaként legtöbben az érzelmi - akár fizikai - bántalmazást és elhanyagolást megéljük felnövekedésünk során, sőt, mint első tükör a világból, el is raktározzuk magunkban a helyzetek során kialakult lehetőségeinket. Minden alkalommal, amikor - akár felnőttként - szeretnénk magunkat másképp kifejezni, megnyilvánítani és ez megérinti azt a területet, ahol korábban megszégyenültünk, azonnal lefagyhatunk, lebénulhatunk, egyszerűen korlátozva leszünk. A belső Ítélő úgy vélekedik, hogy bizonyos megnyilvánulásokkal nem vagyunk szerethetőek, elfogadhatóak. Ennek mentén lesznek olyan érzéseink és vágyaink, amikkel teljesen elvesztjük a kapcsolatot, és arról sem tudunk, hogy vannak, illetve bizonyos döntéseknek, választási lehetőségeknek egyáltalán nem lesz lehetőségük terítékre kerülni, ha érinti a megszégyenülés lehetősége. Ebben az értelemben válik irányítóvá a belsővé tett szégyen.

A belső szégyen nem mindig érzékelhető a működésünkben, mert esetenként azonosnak gondoljuk magunkat vele, illetve nem is hallatszanakrajta kívül más, pozitív hangok, így olyan, mintha azok nem is lennének. Van viszont egy tér, ahol könnyebben érzékelhető, van-e bennünk szégyen, ez pedig a testünk.

Ha a testünkre nézünk, érezhetjük, mi az, amit táplálunk saját testünkben és milyen érzést vált ki, ha nézzük őt. Ebben a kapcsolatban megtapasztalhajuk azt is, ha bizonyos részeit szégyelljük, elutasítjuk, másmilyennek szeretnénk látni: ilyenkor valójában a lelkünk hordoz szégyent saját lényünkkel, érzéseinkkel kapcsolatban, és ehhez érdemes közelebb menni.